Adalékok a pluralista szakszervezeti rendszer kialakulásához

- A szocializmus válságai is mindig együtt jártak munkásmegmozdulásokkal, sztrájkokkal, a szakszervezetek újjáéledésével a közép-kelet-európai országokban, ha nem éppen munkásmegmozdulások váltották ki azokat, mint Berlinben 1953-ban, vagy sorozatosan Lengyelországban. A munkástanácsok 1956-ban Magyarországon, a Szolidaritás pedig 1981-ben Lengyelországban főszereplői voltak a tankokkal levert demokratizálási kísérleteknek. A legtöbb esetben a munkásmozgalom újraéledése együtt járt az állampárti szakszervezetek összeomlásával.

- A kádárizmus évtizedei alatt bekövetkezett tényleges decentralizálódás, az érdekképviselet reformját a szociológiai értelemben megfogható érdekek képviselete mentén kereső javaslatok, az MSZMP és a SZOT központi apparátusa tekintélyének napról-napra nyilvánvalóbb összeomlása egyértelművé tette, hogy a belső reform útja a centralizált SZOT felbomlása lesz.

- A reformelképzelések megvalósítására csak az MSZMP 1988. májusi pártértekezlete után, Gáspár Sándor bukása nyomán nyílt lehetőség. Gáspár távozásával együtt napirendre került az ágazati szakszervezetek élén álló konzervatív, elöregedett vezetőgárda leváltása is.

- 1988 júniusában megindult, s egyre gyorsuló ütemben zajlott le a SZOT felbomlása. A négymillió tagot számláló SZOT továbbra is az ország legnagyobb – egyetlen – tömeg-szakszervezete maradt. A pártállam gyorsuló szétesésével párhuzamosan megindult a SZOT MSZMP-hez fűződő kapcsolatainak lazulása. Azonban a kormány kizárólagosan a SZOT-ot fogadta el tárgyaló partnernek a munka világát érintő kérdésekben. A SZOT egyedül képviselte a munkavállalókat a frissen felállított Országos Érdekegyeztetési Tanácsban, az első országos tripartit érdekegyeztető fórumban. Emellett folytatódott a kormány-SZOT tárgyalások gyakorlata is.

- A SZOT reformját levezénylő második-harmadik szintű apparátusi vezető réteg tagjai maguk is 1988–89 drámai változásainak hatása alatt álltak. Sokan úgy élték meg az eseményeket, hogy a pártkontroll megszűnése végre lehetőséget nyújt reformelképzeléseik megvalósítására és az igazi érdekvédelmi munkára. A SZOT reformjával e tisztségviselői réteg előtt egyben megnyílt az a lehetőség, hogy a vezetése alatt álló szervezeti egység önálló szakszervezetté alakítása útján legyen első számú vezető, s e szervezeti függetlenedés útján bizonyítsa szakítását az egyre inkább terhessé váló pártállami múlttal.

- 1988–89-ben Magyarországon a szakszervezetek megújulása olyan történelmi helyzetben került napirendre, amikor azt nem kísérte a munkavállalók tömeges kollektív fellépése a munka világát is érintő átfogó reformkövetelések érdekében. A munkavállalók tömeges fellépése helyett a demokratizálódás és a rendszerváltás mellett elkötelezett, politikailag aktív értelmiségi csoportok által létrehozott független szakszervezetek jelentettek kihívást a pártállami szakszervezeteknek.

- Az 1988 decemberében megalakították a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája megalakításában és arculatának kialakításában jelentős szerepet játszott egy szociálliberális értelmiségi csoport, amelynek tagjai elkötelezettek voltak a demokratikus átmenet és a szociális piacgazdaság politikai programja mellett. Szakszervezetpolitikai téren a szakszervezeti mozgalom alulról való gyökeres megújítását és a munkáltatóktól független szakszervezeti érdekvédelemnek a programját tűzték ki. A Liga szorosan kapcsolódott a formálódó pro-demokratikus pártokhoz.

- A pártállam bomlása és a független szakszervezetek szerveződése elodázhatatlanná tette a SZOT gyökeres reformját. A reform kulcsszavai az MSZMP-től való függetlenedés, érdekvédelem, alulró való meghatározottság, szolgáltató szakszervezet, szakértő apparátusok voltak. A szakszervezeti struktúra reformjára vonatkozó javaslatok pedig azt keresték, hogyan lehet olyan szervezeti felépítést kialakítani, amely alkalmas a különböző helyzetű munkavállalói csoportok érdekeinek a képviseletére.

- A Liga alapító tagja volt az Ellenzéki Kerekasztalnak (EKA), amely a független szervezetek önvédelmére, az ellenzéki politika koordinálására alakult meg 1989 márciusában. A Liga szociálliberális vezető magját pedig a demokratikus ellenzékhez, illetve az abból kinövő SZDSZ-hez fűzték szoros kapcsolatok.

- A két szakszervezet bekerülése a háromoldalú tárgyalások szereplői közé, eltérő dinamikát tükröz. A Liga mint az EKA tagszervezete került a lehetséges tárgyaló partnerek közé. Az MSZMP azonban ki akarta hagyni a tárgyalásokból. Az EKA határozottsága megtörte az ellenállását, s kénytelen volt elfogadni az EKA egészét tárgyaló partnernek. Ezzel a Liga bekerült a tárgyaló felek közé. Az EKA-n belül a Liga önmagát korlátozta, és elismerte az EKA politikai pártjainak elsődlegességét a politikai célok meghatározásában a tárgyalásos demokratikus átmenet sikeressége érdekében.

- A SZOT az MSZMP nyomására került a potenciális tárgyaló partnerek közé. Azonban a SZOT-ot az MSZMP úgy protezsálta, mintha az tőle független szervezet lenne, miközben a szakértői tárgyalásokon képviselői sejtetni engedték, hogy van koordináció a SZOT és a párt között. Maga a SZOT is az MSZMP-től függetlennek nyilvánította magát, miközben KB-tag vezetőin keresztül befolyással rendelkezett az MSZMP döntéseire.

- A SZOT, ellentétben a Ligával, de hasonlóképpen a többi, az MSZMP által meghívni szándékozott szervezethez és mozgalomhoz, önálló és a politikai pártokkal egyenrangú hely elfoglalására törekedett a tárgyalóasztalnál. A SZOT-nak e törekvése egybeesett az MSZMP-ével, amely először nem is akart konszenzusos paktumot kötni a demokratikus pártokkal, s főképpen nem a “hatalom” és a “demokratikus erők” kétoldalú tárgyalássorozatán.

- A gazdasági tárgyalások kérdésében a Liga önkorlátozó magatartást folytatott az EKA-n belül. Elfogadta, hogy az elsődleges feladat a politikai átmenet biztosítása, és ennek rendelte alá érdekvédelmi politikáját és szervezeti érdekeit. Azonban, amikor a Liga tárgyalási ajánlatát konkretizálva a konkrét konfliktusrendezésen túl átfogó javaslatot tett le a gazdaság hatalmi szerkezetének az átalakítására, egy neokorporatív gazdaságirányítási rendszer kiépítésére és tartalmi kérdések rendezésére, akkor elképzelései az EKA politikai pártjainak az ellenállásába ütköztek.

- A vitákban kiviláglott a Liga szervezeti erejének, tagjai mobilizálásán alapuló nyomásgyakorló képességének a gyengesége. Tovább gyengítette a Liga pozícióját, hogy míg a rendszerváltás demokratizálási programja tekintetében egybeestek a pro-demokratikus pártok és a Liga céljai, addig a gazdasági rendszerváltás programja már sokkal több potenciális feszültségforrást rejtett.

- A Liga óvakodott olyan demagógnak tetsző szociálpolitikai tárgyú követelésektől, amelyek veszélyeztethetik a békés demokratizálódási folyamatot. Ehelyett a pártállam gazdaságirányítási rendszerének lebontásában, és egy olyan intézményi rendszer felvázolásában gondolkodott, ami lehetőséget nyújt az elkerülhetetlen struktúraváltás konfliktusainak kezelésére. Attól tartott, hogy robbanásveszély szélén áll az ország, s ennek érdekében a lehető leggyorsabban fel kell állítani egy országos konfliktuskezelő hálózatot. - A rendszerváltás országos gazdaságirányítási kérdéseinek felvetése során a Liga nem arra koncentrált, hogy saját szervezeti érdekeinek érvényesítését és szervezeti megerősödését elősegítő jogszabályi-intézményi változásokat érjen el, hanem olyan túl ambiciózus, nagy ívű neokorporatista gazdaságirányítási rendszer kiépítését javasolta, amely nem állt arányban szervezeti erejével.

- A SZOT átfogó szociálpolitikai, oktatási és infrastrukturális követeléseket tartalmazó témaköröket javasolt megtárgyalni. A SZOT a tagsága és a társadalom nagy részét közvetlenül érintő szociálpolitikai-infrastrukturális-oktatási-továbbképzési követeléscsomagot dolgozott ki, amelybe belefűzött közvetlen szakszervezeti-érdekvédelmi kérdéseket is.

- Szociálpolitikai követelések és szervezeti érdekek védelmének összekapcsolása a későbbiekben is nagy szerepet kap a SZOT utódszervezetei, elsősorban az MSZOSZ sikeres küzdelmeiben az Antall-kormánnyal szemben. Ugyanakkor a SZOT szociálpolitikai csomagjának jelentős része olyan szociálpolitikai és szakszervezetpolitikai követelést foglalt magában, amit szakszervezetek általában követelni szoktak. A rendszerváltás után egy évvel a követeléscsomag már széles társadalmi támogatásra talált, és megalapozta az MSZOSZ győzelmét az 1993. évi üzemi tanács és TB-választásokon.

- A két szakszervezeti konföderáció homlokegyenest ellentétes tartalmú gazdasági tárgyalásokra tett javaslatot. A Liga a gazdaság hatalmi szerkezetének átalakítására és a meginduló struktúraváltás konfliktusainak kezelésére koncentrált, míg a SZOT fogyasztásvezérelt gazdaságpolitikai koncepció jegyében ült le a tárgyalóasztalhoz.

- A Liga önkorlátozó politikát folytatott, de elégséges önálló nyomásgyakorló ereje sem volt követeléseinek kikényszerítésére. A SZOT frissen nyert függetlensége jegyében nem volt hajlandó önkorlátozásra, amellett foglalt állást, hogy gazdasági tárgyalások befejezése nélkül ne születhessen meg a politikai alku. E kísérleteinek nemcsak az EKA, de egyre inkább az MSZMP is ellenállt. A négymillió tag elégséges hivatkozási alap volt arra, hogy ne lehessen megkerülni a SZOT-ot, de négymillió paszszív tag nem volt elégséges nyomásgyakorló erő ahhoz, hogy meghatározó szava legyen a szervezetnek.

- A SZOT önálló politikai szerepre is törekedett, s ezért proponálta, hogy a választási törvény lehetőséget biztosítson a társadalmi szervezetek, s így a szakszervezetek számára is jelölt indítására parlamenti választásokon. A Liga viszont a pártállam gazdaságirányítási rendszerének megszüntetésére irányuló programja részeként a SZOT vagyonának megosztását kívánta elérni.

- A rendszerváltás évében az MSZMP sorra feladta a SZOT szempontjából fontos kérdésekben a SZOT álláspontjának a támogatását. A SZOT pedig a felbomló MSZMP-vel szemben a “hiányzó” baloldali tömegpárt szerepét kívánta átvenni, s ezzel riválisává vált egy pillanatra a pártnak. A két szervezet közötti szakítást Nagy Sándornak a KB-ból való kilépése tette véglegessé.

- A SZOT az ellenzéki pártok közül csak az MSZDP egy frakciójával tudott érdemi kapcsolatot kialakítani. Azonban ez nem bizonyult elég erős kapcsolatnak az EKA befolyásolására. A tárgyalások végére a SZOT lényegében politikai szövetséges nélkül maradt, és kiszorult a politikai mezőből.

- A történelmi pártok egy része érdektelen volt a szakszervezeti kérdésben. Az MSZDP inkább a SZOT felé próbált kapcsolatokat kiépíteni. A Liga vezető magjának pedig az SZDSZ-hez fűződtek szoros kapcsolatai. Később a Liga eltávolodott az MDF vezette pártcsoportosulástól. Ennek következményeként az MSZMP-vel az egyezséget megkötő pártok nem karolták fel a Liga számára fontos kérdéseket a tárgyalások során.

- Mindkét szakszervezet szövetségesi kapcsolataira az volt a jellemző, hogy elsősorban az egybeeső politikai célok mentén volt zökkenőmentes az együttműködés a politikai pártokkal. Amikor azonban a szakszervezetek érdekképviseleti funkcióikkal kapcsolatos követeléseiket próbálták érvényesíteni, akkor a szövetséges pártok hátat fordítottak nekik. A SZOT nem talált az MSZMP támogatására a gazdasági tárgyalások erőltetésében 1989 júniusa után. A Liga neokorporatív gazdasági intézményrendszer felépítésére vonatkozó tervezetét pedig az ellenzéki pártok nem támogatták. Az EKA vitáiban éppen az SZDSZ képviselői léptek fel legélesebben a Liga gazdaságpolitikai tervezeteivel szemben.

- A szakszervezetek gyenge politikai befolyását nem ellensúlyozta a tagságuk mobilizálására alapuló szervezeti erejük. Egyik politikai pártnak sem kellett komolyan azzal számolnia, hogy politikai céljait a radikalizálódó és a formálódó politikai alkuval ellenségessé váló szakszervezetek veszélyeztethetik tagságuk mozgósításával. A Liga szűk értelmiségi csoportok szervezete volt. A SZOT viszont a felbomlás állapotában volt. Emellett súlyos legitimitási válságtól szenvedett a múltban játszott szerepe miatt, és időről időre hangoztatott szociálpolitikai követelései nem jelentettek mozgósító erőt.

- Tovább gyengítette a szakszervezetek nyomásgyakorló erejét a szakszervezetek közötti érdekellentét. A Liga a rendszerváltás teljessé tételéért küzdött – beleértve a SZOT monopolisztikus előjogainak megszüntetését. A SZOT lépésről-lépésre elfogadta a demokratizálódást, s annak a polgári demokrácia irányába való fejlődését. De továbbra is hatalmi-szervezeti pozícióinak védelmére és megőrzésére törekedett a Ligával szemben.

- A politikai-szervezeti érdekellentétek megakadályozták, hogy érdemi konzultáció alakuljon ki a két szakszervezet között egy olyan minimális közös gazdasági program és intézményrendszer-terv kialakítására, amit esetleg még a politikai pártok ellenkezése ellenére is érvényesíthettek volna.

- A szakszervezetek közötti aránytalan méretkülönbség jelentős mértékben hozzájárult a kapcsolatfelvétel elmaradásához. A Liga pár ezer főt tudott csak megmozgatni, s a SZOT-ot nem fenyegette a tagság tömeges átáramlásának a veszélye. Ráadásul a Liga kirekesztő, a szakszervezeti megújulást újonnan szerveződő szakszervezetek révén elképzelő stratégiája kizárta a SZOT-ból kiválni hajlandó szakszervezeti reformapparátus átállását.

- A kormányzat a választásokig továbbra is csak a SZOT-ot tekintette tárgyaló partnernek. A gyakorlatilag monopolhelyzetben lévő SZOT-ot a Liga részéről nem fenyegette veszély. Nem volt miről és miért tárgyalnia a Ligával. Éppen hogy hatalmi-vagyoni pozícióinak megőrzésétől remélhette, hogy képes lesz apparátusa belső válságát házon belül kezelni. Így a két szakszervezet homlokegyenest eltérő célokkal és tárgyalási javaslatokkal érkezett a tárgyalásokra, s törekvéseik egymást oltották ki.

- Mindkét szakszervezet irreálisnak bizonyult, nagyralátó célokat fogalmazott meg. A Liga a gazdaságirányítás hatalmi rendszerének átalakítását és egy átfogó neokorporatív érdekegyeztetési rendszer kiépítését szorgalmazta. A SZOT politikai párttá válása mellett egy fogyasztásvezérelt gazdaságpolitikai program elfogadtatásáért küzdött. Mindhárom célkitűzés megbukott a politikai pártok és a rivális szakszervezet ellenállásán. Egyik szakszervezet célkitűzése sem volt olyan reális, nyomásgyakorló képességével arányban álló javaslat, amely a politikai átmenet játékszabályaiba beillő, konszenzusos döntéshozatali mechanizmusában sikerre számíthatott volna.

- Mindkét szakszervezet vezetése magára maradt: a munkavállalók tömegei csendben voltak. Nem robbantak ki országszerte megmozdulások, spontán sztrájkok a munkavállalókat feszítő problémák megoldására. A szakszervezeti központok tárgyalócsoportjai nem kaptak jelzéseket arról, hogy miről is kéne tárgyalniuk. Nem váltak fontossá a kormány és a politikai pártok szemében annak érdekében, hogy közvetítő szerepet betöltve tárgyalásos úton találjanak megoldást a forrongó tömegek követeléseinek becsatornázására a politikai alkufolyamatokba.

- Tömegmozgalom által felhozott sürgős megoldást követelő problémák helyett a szakszervezeti tárgyalócsoportok diffúz tárgyalási koncepcióval érkeztek a tárgylásokra, amelyek politikai célokat, érdekvédelmi követeléseket, intézményépítési terveket és szervezeti érdekeket öleltek át. Mindkét szakszervezet e négy között egyensúlyozva próbálta optimalizálni az elérhető tárgyalási eredményeket. A SZOT mind a négy témában egyszerre játszott, és ezt összekapcsolta a szervezet jövőjének a biztosítása érdekével. A Liga a rendszerváltás politikai célja érdekében önmagát korlátozta, és az ellenzéki pártok prioritásaihoz igazodva elkerülte szociálpolitikai követelések felvetését. Ugyanakkor nem ismerte fel, hogy ez lett volna az a fórum, ahol esetleg sikerrel napirendre tűzethetett volna egy, a szakszervezeti rendszerváltást olyan módon elősegítő jogszabálycsomagot, amely lehetőséget biztosított volna a Liga intézményes bejutására a munkahelyekre, és ezáltal szervezeti megerősödését elősegítette volna. Ehelyett csak a SZOT-vagyon kérdése került napirendre, amely az esetleges megegyezés esetén sem biztosított volna lehetőséget a Ligának a munkahelyekre való bejutásra.

- Azzal, hogy a szakszervezetek számára egyetlen fontos kérdésben sem született fontos döntés, eldőltek a munkaügyi kapcsolatok újraszerveződésének kulcskérdései. Csak a végjáték maradt az első demokratikus kormányzati periódusra. Gazdasági megállapodás hiányában a szakszervezetek nem tudtak érdemben befolyást gyakorolni a privatizáció és a gazdasági struktúraváltás menetére. Ennek eredményeképpen a versenynek kitett iparban és szolgáltató szektorban hatalmas vérveszteségeket szenvedtek a szakszervezetek.

- Nem született megállapodás a szakszervezeti rendszerváltás kulcskérdéseiről. Így az új szakszervezetek képtelenek voltak intézményes úton bejutni a munkahelyekre, és valódi alternatívát nyújtani a mindenhol jelen lévő “régi” szakszervezetekkel szemben. A SZOT utódszervezetei csak három évvel később, súlyos morális és politikai károkat okozó szakszervezeti belharc után jutottak egyezségre az új szakszervezetekkel a vagyonmegosztásról. De addigra már elfogyott az új szakszervezetek lendülete, és a vagyonmegosztás már csak túlélésüket biztosította.

- Nem született megállapodás a munkaügyi kapcsolatok alapintézményeinek újrarajzolására és a piacgazdaság és a demokratikus jogállam elvárásaihoz való igazítására. Az 1990–92-es időszakban újraalkotott munkaügyi jogszabálycsomag a szakszervezetek számára kedvezőtlen módosítások sorát tartalmazta, s az új jogi szabályozás jelentős mértékben hozzájárult, hogy a szakszervezetek a mai napig küzdenek a munkaadók és munkavállalók közötti közvetítőszerep megtalálásával.