A KSZSZ tagszervezetei a SZEF-ben

1990-ben a rendszerváltás lázában égett a magyar szakszervezeti mozgalom is. Már a megelőző évben megkezdődött a SZOT felbomlása, az ágazati szakszervezetek átalakulása. A közszférában működő Közalkalmazottak Szakszervezete is ekkor, pontosan 1990. január 13-án tartotta XI., egyben utolsó kongresszusát. Ezen megszületett a határozat, hogy a szakszervezet a továbbiakban szünetelteti a tevékenységét, majd a Közszolgálati Szakszervezetek Szövetsége (KSZSZ) bírósági bejegyzése után feloszlik. Ekkor tartotta ugyanis alakuló kongresszusát a KSZSZ, amelyhez az újonnan alakult szakszervezetek csatlakoztak.

A „demokratikus centralizmus", a pártállamot jellemző központi irányítás elleni lázadás, a munkavállalói érdekek korlátozás, manipulálás nélküli kifejezésének, szabad, önálló képviseletének igénye hozta létre az új szakszervezeteket és a szövetséget, amely alapszabálya szerint a közszolgálati dolgozók és nyugdíjasok önálló, egyenrangú szakszervezeteinek önkéntes, demokratikus szervezete, és független az állami, politikai, munkáltatói szervezetektől.

Bölcs előrelátás

A tíz évvel ezelőtt történteket egyaránt jellemzi a szétválás, az önállósodás és az összefogás. A KSZSZ feladatát az utóbbi miatt határozták meg úgy, hogy a köztisztviselők, a szolgálati viszonyban állók és a közalkalmazottak szakszervezetei közötti együttműködést, egységes fellépésüket szervezi és megteremti a közös célkitűzések megvalósításához nélkülözhetetlen egységet.

Az alapítók szinte történelmi előrelátásról tettek tanúbizonyságot, amikor a szövetkezés mellett döntöttek. Pedig akkor, a jövő rózsaszín ígéretében még nem lehetett sejteni, milyen keserves lesz a piacgazdaság kiépítése, hogy Magyarországon nemsokára másfélmillió munkahely szűnik meg, hogy az új szakszervezeteket is bizalmatlanul, sőt esetenként ellenségesen fogadják a politikai pártok, a kormány képviselői és az érdekképviseleteknek küzdeniük kell a létükért.

A Közszolgálati Szakszervezetek Szövetsége talpon maradt. Igaz, hogy az egy évtized alatt néhány szakszervezet más utat választott. Ugyanakkor újabbak csatlakoztak hozzá, így a KSZSZ ma már harminckét teljes jogú, és két társult szakszervezettel mintegy harmincezer tagot, jellemzően köztisztviselőket, közalkalmazottakat, szolgálati viszonyban állókat tömörít.

Együttesen keressük a választ

Mivel a KSZSZ meghatározóan a közszférában van jelen, a tagság döntő többségének végső soron a kormány a munkáltatója, bérük fedezetét az állami költségvetés biztosítja. Így érdekünk találkozik a közszféra más munkavállalói — a pedagógusok, az egészségügyi dolgozók és mások — érdekeivel. Szinte történelmi előrelátás volt tehát az egységes fellépést, az összefogást szolgáló szövetség létrehozása. Ugyanez a felismerés vezette a KSZSZ sok tagszervezetét, amikor tovább erősítették érdekérvényesítési esélyüket azzal, hogy csatlakoztak a közszférában alakult meghatározó szakszervezeti konföderációhoz, a Szakszervezetek Együttműködési Fórumához. (Megjegyzem, egy tagszervezetünk a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségét, egy másik és egy társult tagunk pedig az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülést választotta.)

Sok, a közszféra munkavállalóira vonatkozó globális problémára együttesen keressük a választ, és ezek nem csak bérügyek. Különösen a köztisztviselők, de a közalkalmazottak esetében is állandóan szembesülünk például azzal, hogy mennyire lehetünk erős, méltó partnerei a hatalomnak, hiszen a tagságunk is része ennek, hivatásánál fogva beágyazódott az állami életbe. Ki vagyunk téve annak, amit Magyari Zoltán professzor, az egyik legnagyobb tekintélyű közigazgatási szakember írt még 1942-ben: „A parlamenti rendszer mellett a kormány számára nagy kísértés, hogy az egész közigazgatást politikai módszerekkel kezelje, s a személyzeti kérdést sem szakszerűségi szempontok, hanem a személyzet politikai súlya szerint ítélje meg."

Együtt kellett és kell még nem egyszer feltenni a kérdést, hol húzódik meg a lojalitás, a tűrőképesség határa. El kell-e türelmesen viselni, ha lekezelnek bennünket, ha erőből tárgyalnak velünk, vagy éreztetik, hogy szerepünket formálisnak vélik.

Együtt kell fellépni, hogy értse meg minden tárgyaló partnerünk: az állam normális működése érdekében a munkaadónak, esetünkben a kormánynak harmonikus viszonyra kell törekednie a munkavállalókat — a biztonságra ügyelő rendőröket, a költségvetés szigorát érvényesítő adóhivatalnokokat, az állam érdekében vádat emelő ügyészeket, a törvény megsértőivel szemben ítélkező bírákat és más köztisztviselőket, közalkalmazottakat, szolgálati viszonyban állókat — képviselő szakszervezetekkel.

Nem csak az említettek érdekében, hanem azért is, mert a polgárok számára a mindennapok valóságában ők jelenítik meg az államhatalmat, ők biztosítják a jogállami működést, vagy az egészségügyi, szociális ellátást, a nyugdíjak folyósítását. Mindezek pedig milliókat érintenek.

Mit akarunk?

Közös munkaadó, közös (állam)kassza, közös érdek — ez vezette a KSZSZ sok szakszervezetét a SZEF-hez. Hiteles, erős partnerséget akarnak, a KSZSZ által képviselt szűkebb területen túl az országos érdekegyeztetés, korábban az Érdekegyeztető Tanács, a Költségvetési Intézmények Érdekegyeztető Tanácsa, illetve ma az Országos Munkaügyi Tanács, a Köztisztviselői Érdekegyeztető Fórum szintjén is. Olyan erő megjelenítését, amely konzultációra. kompromisszumra tudja késztetni a legfőbb munkaadót, a mindenkori kormányt és képes arra, hogy betartassa a közösen elfogadott játékszabályokat, megállapodásokat.

Tapasztaljuk, hogy a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának egyaránt hitele van tagszervezeteink és a tárgyaló partnerek előtt. Szilárd a meggyőződésünk: a jövő mind több meggyőző bizonyságát adja majd annak, hogy ereje is van tagszervezetei érdekeinek érvényesítéséhez.

Michalkó Péter,
a Közszolgálati Szakszervezetek Szövetségének
elnöke, a SZEF alelnöke