Drámai pillanatokat él át a SZEF

Michalkó Péter, a szakszervezeti szövetség alelnöke a kormánnyal kötött középtávú egyezség körülményeiről

Tagadhatatlanul politikai ügy lett a kormány és a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma (SZEF) közötti bérmegállapodás – ismerte el lapunknak a konföderáció alelnöke. Michalkó Péter – cáfolva egyes szakszervezeti vezetők kijelentését – azt állítja: ez az első egyezség, amelyben a kormány a közszolgálat 800 ezer alkalmazottját érintő konkrét kötelezettségeket vállal. Szerinte arra, hogy mennyiben politikai kérdés a bér a közszférában, a legutóbbi választások határozott választ adtak.

– Soha nem tapasztalt ellentéteket szült a háromévesre tervezett kormány– SZEF paktum a konföderáció tagszervezetei között. Miért szakadt két táborra a szövetség?

–Ilyen komoly nézeteltérés az elmúlt tíz évben valóban soha nem volt a SZEF tagszervezetei között. Se az úgynevezett Bokros-csomag nyomán, se a közalkalmazotti vagy a köztisztviselői törvény vitája során nem váltott ki ennyire komoly feszültséget az, ha egyik vagy másik szervezet más véleményt hangoztatott. Az ellentéteket mindig sikerült elsimítani, ha másképp nem, hát úgy, hogy aki kisebbségben maradt, indulatoktól mentesen fejtette ki álláspontját. A bérmegállapodás drámai pillanatokat okozott a SZEF életében.

– Mi van a háttérben? A politika?

– Új törésvonalak keletkeztek a konföderáción belül, de ezek nem az eltérő vagy a kisebbségi vélemények miatt jelentek meg. Először fordult elő, hogy az egyik érdekcsoport a másik rovására vagy kárára próbált nyíltan előnyhöz jutni a közvélemény előtt. Olyan kijelentések hangzottak el, hogy döntse el a kormány, ki a fontosabb: a hatalom szolgái vagy a tízmillió magyart kiszolgáló egészségügy. Soha nem volt arra példa, hogy foglalkozási csoportok – amelyek egyébként szövetségesek és szolidaritást hirdetnek – nyíltan szembeszálljanak egymással. A SZEF-ben mindig is voltak sajátos ágazati érdekeket tükröző álláspontok, de az nem fordult elő, hogy valaki a saját ágazati érdekeit rákényszerítse a többségre. Azt valamennyien elismerjük, hogy az egészségügy és részben a kulturális szféra is nagyon nehéz helyzetben van – e két terület szakszervezeti vezetői nem szavazták meg a megállapodás aláírását –, de nem elsősorban a sanyarú bérek, hanem a finanszírozás miatt. Az egyébként a Gazdasági Minisztérium bérkompenzációs adataiból is kiderül, hogy a legrosszabbul fizetett közalkalmazottak az igazgatásban, a belügyi tárcánál dolgoznak.

– A bérfeszültség nem új keletű probléma, a torzsalkodás viszont új jelenség a közszférában.

– A SZEF-en belüli indulatok mögött kétségtelenül személyi ügyek is meghúzódnak. Új stílus jelent meg. Az EDDSZ-ben főtitkárváltás volt. Az új főtitkár asszony érdekvédelmi módszereiről nem volt ismeretünk, úgy tudom, még szakszervezeti tag sem volt. Kétségtelen, hogy kemény, markáns stílust hozott a szakszervezeti mozgalomba. A rámenősségét azonban sajnos a szövetségesein próbálta ki először, nem külső partnereken, és ez érezteti hatását.

– A feszültségek ellenére érdemes volt megkötni az egyezséget arra a másfél évre, amíg az Orbán-kormány még hivatalban van?

– Minden megállapodást érdemes megkötni, ami előrevisz, még ha az eredmény kézzelfoghatósága kicsit távolinak is tűnik. A közszféra szakszervezetei 1996-ban a Horn-kormánnyal is paktumot kötöttek, pedig abban valóban nem voltak konkrétumok. És ne felejtsük el: a tagszervezetek most meggyőző többséggel szavazták meg a megállapodást, amellyel jelezzük, hogy nemcsak a Fidesz vagy a kormány tett a közalkalmazottakért és a köztisztviselőkért, hanem mi magunk is. Az egyezség feltételéül szabtuk például a bérkompenzációt – megkaptuk. Nem lényegtelen ugyanakkor, hogy a kormány mit vállal. A konkrét kötelezettségvállalások között a legfontosabb a KIÉT pótlása, de sikerként könyveljük el azt is, hogy a közszféra érdekvédőit is bevonják az uniós csatlakozási folyamatba. Végül a bérek tekintetében a kormány kötelezettséget vállal arra, hogy a keresetek megközelítik a nemzetgazdasági átlagot, és kialakítják a közalkalmazotti életpályát is. Cserébe viszont a szakszervezetektől a kormány nem vár el különösebb önkorlátozást. A megállapodás politikai súlyával kapcsolatban pedig fontos motívumnak vélem, hogy a közszolgálat érdekvédői deklarálták: képesek a mindenkori kormány színétől függetlenül korrekt tárgyalópartnerként képviselni az itt dolgozók érdekeit munkáltatójuknál. Bár az alapszabályunkban is megfogalmaztuk, hogy tagszervezeteink elhatárolódnak minden pártpolitikai tevékenységtől, az egyezség tagadhatatlanul politikai ügy lett, ami azért is kellemetlen, mert távolról sem volt ekkora visszhangja annak, amikor a szocialista–szabad demokrata kormánnyal kötöttünk megállapodást. Azt mindenki tudomásul vette – és ez elgondolkodtató.

– Politikai kérdés ma a bér?

– A bér alapvetően a gazdaságpolitika egyik legfontosabb kérdése, ilyen szempontból mindenképpen az. Azt, hogy milyen politikai kérdés ez a közszférában, a legutóbbi választások bizonyították. Szerintem az MSZP vereségének egyik fő oka az volt, hogy nem volt koncepciója a közszolgálat helyzetének rendezésére. Még csak utat sem mutatott arra, hogy mi lesz a közszolgálatban, ahol 800 ezer ember dolgozik, akik döntően befolyásolják a társadalom közhangulatát.

– A szakszervezetekben mindig is erősebb volt a baloldali befolyás?

– Igen. A SZEF-en belül is mindenkiről lehet tudni, hogy ki hova húz, hogyan gondolkodik. Ez nem is baj. A kérdés csak az, hogy ha adott konkrét érdekvédelmi ügyben az ő szemlélete befolyásolhatja egy tárgyalás eredményességét vagy eredménytelenségét, felül tud-e emelkedni ezen a szemléleten. Egy szakszervezeti vezetőnek a legfontosabb küldetése az, amire megválasztották. A tagságnak kell elszámolni, a tagságot viszont egyetlen dolog érdekli, hogy milyen eredményt produkált az ő érdekében.

– Nem tart szakadástól, attól, hogy meghatározó tagszervezetek elhagyják a szövetséget?

– Tíz éve úgy alapítottuk meg a SZEF-et, ezt a közéleti csoportosulást, hogy nem volt politikai támogatottságunk, vagyonunk, mégis komoly szegmensévé, meghatározó szereplőjévé váltunk a szakszervezeti mozgalomnak. Azért is eredmény ez, mert elbírta különböző szemléletű, többnyire értelmiségi emberek együttműködését. Ez komoly érték, de ha a kisebbségi véleményüket hangoztatók annyira sértve érzik magukat, hogy a továbbiakban összeegyeztethetetlennek tartják saját érdekérvényesítési politikájukkal, akkor kísérletet kell tenni új program megalkotására, a SZEF átalakítására. Ennek színtere egy rendkívüli kongresszus lehet, amire a szövetség vezérkara készen áll. Ha a “kisebbségiek” ott is kisebbségben maradnak, szívük joga, hogy kilépjenek a szervezetből, de a felelősség az övék. Ugyanis olyan helyzetben maradnának egyedül, legalábbis szövetségesek nélkül, amikor a kor által diktált legnehezebb kihívások elé néz a szakma és az ágazat is. Azt gondolom, az általuk képviselt dolgozók érdekében nem szabad ezt a lépést megtenniük.

Népszabadság, 2001. március 20.