Az alábbi írás célja, az MSZP és a szakszervezetek közötti kapcsolatok értelmezéséhez és kialakításához szükséges politikai és szociológiai kérdések megfogalmazása és értékelése. A kérdések komplexitása miatt ez az elemzés szükségképpen nem lehet teljes, (számos kérdést itt nem fogalmazhatunk meg), s az elemzések (márcsak terjedelmi okokból is) elnagyoltak, vázlatosak. Ez utóbbi hiányosság szorosan összefügg az írás politikai jellegével, hiszen az MSZP és a szakszervezetek közötti kapcsolat történeti és szociológiai értelemben vett elemzése egy viszonylag alapos dokumentálás esetén több íves, monografikus jellegû feldolgozásban lenne bemutatható. Ennek a tudatos önkorlátozásnak megfelelõen a történeti és szociológiai elemzéseink tézisszerûek maradnak; célunk egyébként is sokkal inkább a 2002-es választásokig terjedõ idõszakra vonatkozó javaslatok, lehetõségek, esélyek és problémák megfogalmazása, mintsem az MSZP és a szakszervezetek viszonyának kritikai és történeti elemzése.

1. A választási szövetség 1998-ban rejtve maradt kérdéseinek elemzésével kell kezdenünk.

1.1. Az 1998-as választások elõkészületeként az MSZP szervezetileg választási szövetséget csak az MSZOSZ Szociáldemokrata Platformjával tudott kötni. A SZEF- nem utolsósorban az EDDSZ akkori elnökének dr. Gulyás Juditnak a határozott kiállása miatt - nem kötött választási szövetséget, egyetlen párttal sem; ez természetesen csak az MSZP számára jelentett politikai veszteséget. Az Autonómok konföderációs szinten a pártoktól való távolságtartást politikájuk egyik lényeges alapelvévé tették. A FSZDL, miután az SZDSZ-hez, illetve a FIDESZ-hez korábban kialakított kapcsolatait elveszítette, az MSZP-vel sem alakított ki új kapcsolatokat. A Munkástanácsnak ugyan volt kapcsolata a kereszténydemokratákkal, de az MSZP-vel szembeni ideológiai-politikai szembenállás a Munkástanács-szövetség politikai programjának fontos alapelve.

1.2. Az MSZP az MSZOSZ Szociáldemokrata Platformján kívül csak a Pedagógusok Szakszervezetével (Szöllõsiné) és a különbözõ ágazati szakszervezetek megyei-regionális szervezeteivel tudott kötni. Az MSZP listáján a parlamentbe kerül politikusok közül kihullott Szöllõsiné (ebben közrejátszott a nagyon rossz listás helye is, noha az egyéni gyõzelmétõl csak a jobboldali összefogás ütötte el). Nagy Sándor visszavonult szakszervezeti pozíciójából, helyére az MSZOSZ-ben Sándor László lépett. A szakszervezeti képviselõk száma az MSZP frakcióban az elõzõ ciklushoz képest nem növekedett, sõt Szöllõsiné kiesésével csökkent.

1.3. Az SZMP frakciója, valamint a szakszervezeti képviselõk együttmûködésének esélye növekedett, hiszen a frakció ellenzékben nem hozta olyan kényes helyzetbe a szakszervezeti képviselõket, mint a kormányzópárti szerepben jó néhány alkalommal. A szakszervezeti képviselõk önálló csoporttá alakulásának viszont (ugyanezen ok miatt) már nem volt politikai hozadéka, nem eredményezett új szerepvállalás lehetõséget a szakszervezeti képviselõk számára. (Az önálló csoportnak az elõzõ ciklusban lett volna nagy szerepe, amikor a csoport egységes fellépéssel megjeleníthette volna a kormányzó szocialista párttól eltérõ szakszervezeti érdekeket. Ellenzékben ennek nincs politikai2 hozadéka.)

1.4. Az MSZP és a szakszervezetek közötti választási szövetségnek azonban volt egy - azóta sem megválaszolt - problémája, amit a fenti adatok önmagukban nem magyaráznak meg: 1998-ra mind az MSZP-n, mind a szakszervezeteken belül felerõsödtek a szövetséget illetõ politikai fenntartások, amelyek mindkét oldalról nehezen értelmezhetõvé tették a választási szövetséget. 1998-ban az MSZP, felismerve, hogy a szakszervezetek mozgósító ereje (a taglétszám mellett a szakszervezetek legitimációjának legfontosabb kritériuma), jelentõs mértékben meggyengült. Az MSZP így nem igen bízott a szakszervezetek “szavazathozó” képességében. Végülis úgy tûnik, hogy a személyes kapcsolatok, a tradíciók, valamint az MSZP arculat alakító igényei döntöttek: egy baloldali párt imázsának a szakszervezetekkel való szövetség lényes vonása. A kölcsönös tartózkodást csak egy határozottan fogalmazott, konkrét, közös baloldali program oldhatta volna meg.

2. A kormányváltás után az új koalíció stratégiai célkitûzése volt a baloldal gazdasági, politikai és társadalmi befolyásának a visszaszorítása. A FIDESZ bevitte a politikai köznyelvbe a baloldali érdekhálózat kifejezést, s ez alatt a formális és informális érdek-szervezetek, a társadalmi, a gazdasági, a pénzügyi, a politikai és a kulturális kapcsolatok kiépült rendszerét érti. E célkitûzésnek megfelelõen az új koalíció a baloldali érdekszövetségek “leggyengébb láncszemének” az MSZP-vel szövetséges szakszervezeti csoportokat tekintette, s offenzívája átgondolt volt.

2.1. A TB önkormányzatok államosítása: ürügyül részben a TB önkormányzatok “elmaradt reformja”, részben a TB önkormányzatok kapcsán felmerült korrupció-gyanús ügyek szolgáltak. Ami az elmaradt reformot illeti: tény, hogy a TB önkormányzatokat államosító törvényjavaslat parlamenti kimunkálásához, a kormány erkölcsi és politikai tõkével rendelkezett. A FIDESZ ezzel példát mutatott fel arra, hogy a szakszervezeti elit korruptan bánik a közvagyonnal, amit késõbb az üdülõvagyonnal illetve a postabanki VIP-listával való visszaélés felderített példáival is “igazolhatott”. Ugyanakkor a TB-vagyon államosításával a kormány a Postabank esetében többségi tulajdonhoz jutott, s ezzel bemutatta: a baloldali érdekhálózat átfogta a nyilvánosság és a kultúra egész szféráját is. Ez a lépés-sorozat támadhatatlan lett volna, ha eközben a FIDESZ-közeli cégek ügyei, a székház-ügy, a kisgazda-klientura kiépülésének ügyei, a megfigyelési ügy stb. nem kerültek volna nyilvánosságra, amik aláásták a kormánykoalíciónak a purifikációs törekvéseihez szükséges erkölcsi tõkéjét. S az MSZP számára védhetetlen lett volna akkor is, ha mindez nem párosul egy kormányzati arroganciával, aminek nyomán a meghatározó értelmiségi csoportok szembefordultak a FIDESZ-szel s annak koalíciós partnereivel is. Az eredmény a szakszervezetek szempontjából sajátos patthelyzetet eredményezett. Az új kormánykoalíció pártjai a TB ugyan államosítása következtében zsákmánypártokként jelentek meg, s ez lélegzethez juttatta az MSZP-t. Azonban a szakszervezetek hitele eközben olyan mértékben erodálódott, hogy bizonyos szakszervezetek (elsõsorban az MSZOSZ konföderációs csúcsa), az új koalíció politikai hitelvesztésébõl semmilyen politikai-erkölcsi tõkéhez nem jutottak. S ez megakadályozta azt is, hogy az államosított TB-vagyon körül kirobbant botrányok (a Lockhead-levél ügye, a TB-3 vagyon deficitje, a gyógyszerárak, a TB-vagyonnak a PM rendelkezési körébe utalása stb.) a TB vagyon államtalanításának, tehát a TB önkormányzatok, (mint a befizetõk autonóm önkormányzatának) újraszervezését, mint stratégiai elemet újra fogalmaztatta volna a politikai stratégiai gondolkodásban. A TB önkormányzatok államosításával a baloldal és a szakszervezeti mozgalom rengeteget veszített, de abból, hogy ezzel a kormányzat a nyugdíj és az egészségügy területén koncentráltan viseli a kizárólagos kormányzati felelõsséget, sem általában az ellenzéknek, sem eminensen az MSZP-nek nincs kézzel fogható politikai haszna. Bár a nyugdíjak reálértékének az esése, a gyógyszeráremelések valamint az egészségügy növekvõ feszültségei érezhetõen növelik a politikai elégedetlenséget, a TB-önkormányzatok reorganizációjának szükségessége ennek kapcsán mégsem fogalmazódott meg. Ez annál is fontosabb kérdés, mert az új koalíció a végrehajtó hatalom koncentrálásával a területi önkormányzatok autonómiáját is csökkentette, (az SZJA elosztásban, az állami pályázatokban, a közhasznú munka szervezésében és a munkanélküli járadék idejének csökkentésével stb.), s ezt a családpolitikai intézkedésekkel vagy a lakásépítési támogatás új módjának a bevezetésével nem volt képes gazdaságilag és politikailag ellensúlyozni a választók számára. Sõt, a lakástámogatás új rendszere, valamint az, hogy a kistérségi és önkormányzati szociális problémákat a meggyengített önkormányzati szociálpolitikai intézményekre terhelte át, jelentõsen megosztja a FIDESZ (és a kisgazdák) szavazóbázisát már rövid távon is: a polgár fogalom nem citoyenne, hanem burzsoá értelmezést nyert a politikai köznyelvben. S miután a FIDESZ a választásokon felfokozta az állampolgárok kormánnyal szembeni elvárásait, s az önkormányzatok autonómiájának megnyirbálásával fokozottan vállalta a polgárok és a nem polgárok életszínvonaláért a kormányzati felelõsséget, érthetetlen, hogy az ellenzéki tematikákban miért olyan erõtlen az önkormányzatiság kérdéseinek politikai tematizálása. Egy szélesebben vett önkormányzati tematizálásban sürgõsen napirendre kellene tûzni, a TB-önkormányzatok reorganizációjának, az ehhez szükséges reformoknak, (a TB önkormányzatok parlamenti ellenõrzése, legitimációja, a hatékony mûködés szervezeti feltételei stb.) kérdéseit. Ez fontos választási ígéret lenne, ha intézményes garanciákat tud nyújtani az MSZP arra, hogy az új önkormányzat legitim, hatékony és (az ellenõrzés miatt), korrupció-mentes lehet. Ugyanakkor az államosított TB-alapok mûködése, hiánya stb. ezt egyre inkább szükségessé is teheti.

2.2. Az új koalícióval szövetséges sajtó politikailag is tematizálta a szakszervezeti elit “korrupciós” ügyeit. Itt érdekes az idõzítés. (A Vasas üdülõk ügye több éves, a VIP-lista több éves stb.) A leleplezések a FIDESZ ügyeinek kibukásával estek egybe, ez azt mutatja, hogy a kétségtelenül létezõ szakszervezeti visszaélések felderítése promt politikai célok érdekében kapott nyilvánosságot akkor és ott. (Jellemzõ, hogy Gasko István “villaügyét” a VDSZSZ, egyébként a joggal való visszaélésen alapuló, politikailag kalandor, vasutas-sztrájkjának idejére (1999) idõzítették.) A szakszervezeti elit korrupciós ügyeinek a leleplezése a kormánykoalíció által irányított politikai közbeszédben politikai célokat szolgált. A szakszervezeti elitet eddig is belemosták politikailag az MSZP-vel és a régi kádári elittel kötött (politikailag kompromittáló módon értelmezett) szövetségbe. A leleplezésekkel a szakszervezeti elit és a szakszervezetek általános problematikáját is össze lehetett mosni: a szakszervezetek legitimációs váltsága úgy jelenhetett meg, mint a szakszervezeti4 elit korrupt mûködésének következménye. Így nemcsak politikailag, hanem erkölcsileg is hitelteleníteni lehet a szakszervezeteket. A munkavállalók számára az új koalíció felkínálta azt a lehetõséget, hogy ha a lejáratott szakszervezetek helyére gondoskodó polgári állam nyomul, az állam képes a munkáltatókat is “megregulázni”. Egyébként a multinacionális cégeket leszámítva az új koalíciónak ez a törekvése nem is volt eredménytelen. A munkáltatók, noha elégedetlenek a kormányzat szervezeti intézkedéseivel (Mtk., érdekegyeztetés) szervezetten nem fordulnak szembe a koalícióval. A multinacionális cégeknek viszont akkora komparatív elõnyeik vannak nálunk, hogy csak az állami beavatkozásoktól tartanak, igaz az állam intervenciós kísérleteinek hatékonyan képesek ellenállni. (Ld. Az ÁPV által kért bérbefagyasztás ügye.) A munkavállalók viszont jelzést kaptak a kormánytól a szakszervezetek nélküli gondoskodás állami felfogásáról: a villamos-energia-iparban, a privatizációs szerzõdésben kikötött foglalkoztatási és önsegélyezõ alapok feltöltését a kormány (igaz, nagyon “adagoltan” s 1998-hoz képest jelentõs késéssel), megkezdte, s kancellária-miniszter is tárgyalásokba kezdett a politikailag pacifikált közalkalmazotti szakszervezetekkel. (A kormány ugyan itt nem tett semmilyen engedményt sem a köztisztviselõi kar kettészakításának ügyében, sem az egészségügyi- vagy az oktatási béreket illetõen, viszont a SZEF-fel történõ protokolláris tárgyalásokkal enyhíteni látszik a közalkalmazotti szakszervezetekre nehezedõ politikai nyomást.) Mindezzel együtt a kormánykoalíció pártjainak, (s vele együtt a MIÉP-nek is), határozott politikai célja , hogy a politikai tematizálásban a szakszervezeti elit, a szakszervezetek valamint a munkavállalók problematikáit a diskurzusokban összemossa, így a “korrupt”, a “pártállami múltú”, az “utódpárttal szövetséges”, “a nomenklatúra részét alkotó” szakszervezetekkel szemben a gondoskodó állam s a polgárbarát kormány (tehát egy omnipotens, jobboldali végrehajtó hatalom) alternatíváját kínálja fel. Ezzel természetesen a társadalom nem-polgári (tehát munkavállalói, plebejusi, hatalom és vagyon-nélküli) rétegei érdekképviseleti-szervezeteinek legitimációját akarja megsemmisíteni. Az érdekképviseletek helyére nyomuló paternalista állam az egyes rétegek helyzetérõl szóló politikai diskurzusokban a politikai nyelv bináris kódjait kioltja akkor, amikor a szakszervezeteket politikailag és erkölcsileg diszkriminálja: a nem polgári rétegek számára sincs más alternatíva mint az állami gondoskodás elfogadása, lemondás a szervezett önvédelemrõl. A polgári Magyarország fogalmából így lehet kiiktatni a civil society, (a politikailag önszervezõdõ civil társadalom) fogalmát, s marad a “bürgerliche Gesellschaft” mint a polgári Magyarország öndefiníciója: a civil society kollektív politikai alanya helyett a vagyona bázisán szabadon cselekvõ polgári individuum lesz a politika alanya. Ez a kormány kommunikációjában összefonódik a késõ-kádári elit elleni harccal valamint a politikai és gazdasági nemzedékváltás mítoszával. A szakszervezetekkel szembeni politikai és erkölcsi jellegû harc része tehát a baloldallal s a társadalmi autonómiákkal szemben folytatott küzdelemnek. Sajnos az ellenzéki mûhelyek nem vizsgálták azt, hogy ez a törekvés már az elmúlt két év alatt is jelentõsen átalakította a társadalom szerkezetét: az elit erõsebbé, a vesztesek gyengébbé váltak, s ez az egyenlõtlenségek növekedéséhez, a társadalmi újratermelés folyamatában viszont súlyos strukturális válságokhoz vezethet. (Növekszenek a jövedelmi egyenlõtlenségek, növekszik a regionális egyenlõtlenség, növekszik a generációk között a kulturális tõke egyenlõtlen újrafelosztása stb.) A szakszervezetei elit erkölcsi típusú lejáratása tehát valójában a FIDESZ társadalom-átalakító törekvésének része, amit adott esetben, (pl. munkaügyi konfliktusok idején) 5 politikailag is tematizál. Ez világosan megmutatkozott a MÁV-nál most levonult sztrájkhullám idején is: a MÁV menedzsmentje kommunikációs stratégiájának célja a szakszervezetek pacifikálása volt, ezt a szakszervezetek erkölcsi hitelének kikezdésével érte el a menedzsment, hiszen így ürügyet talált arra, hogy a (szerzett jogként) korábban elért többlet-jogosítványokat és többlet-juttatásokat a MÁV-nál mûködõ szakszervezetektõl elvegye.

2.3. Az új koalíció átalakította az érdekegyeztetés intézményrendszerét. A Társadalmi Párbeszéd új intézménye (social dialog) formailag megfelel az európai integrációs elvárásoknak s nem mond ellent az ILO egyezményeknek sem. Az elvárásoknak és a normáknak nem mond ellene az sem, hogy a Gazdasági Tanácsban új szereplõk jelentek meg a pénzügyi világból és a banki szférából. Nem mond ellent az elvárásoknak az sem, hogy a Szociális Tanácsban a civil szervezetek megjelenhetnek tárgyaló-partnerként. Az új Mtk. Módosítása sem mond ellent az EU elvárásainak. Az új kormánynak az a kísérlete, hogy a kollektív szerzõdés-kötés jogát ott, ahol nincs szakszervezet az üzemi tanácsokhoz telepítse át, nem jár gyakorlati következményekkel. (Ahol nincs szakszervezet ott üzemi tanács sincs.) A leltárhiányért való felelõsségrõl szóló módosítás ugyan szokatlanul munkavállaló-ellenes, de önmagában nem sért semmilyen egyezményt vagy konvenciót. Azonban az érdekegyeztetés intézménye olyan folyamatokat indított be, amelyek végsõ soron munkavállaló-ellenesek, jelentõsen gyengítik a munkavállalók érdekérvényesítõ pozicióját. Különösen ott, ahol a tárgyalópartner közvetve vagy közvetlenül a kormányzat. Az érdekegyeztetés átalakításánál mind a szakszervezeteknek, mind pedig az MSZP-nek korábban helytelen volt az az érvelése, hogy a módosításokkal szemben az EU normákra valamint az ILO egyezményekre hivatkozott. Az EU-ban a társadalmi párbeszéd intézményeinek kialakításában (s általában a munkaügyi kapcsolatok és intézmények kialakításában) az igazi nagy kihívást nem az intézményi és a jogi kérdések, hanem azok a gazdasági folyamatok jelentik, amelyek a munkaügyi kapcsolatokat és intézményeket meghatározzák. A bérek, a foglalkoztatás, a szakképzés és továbbképzés, valamint az átképzés, a munkaerõ mobilitásának kérdései, (a szabad szervezkedés jogának garanciái, valamint a szakszervezeti képviselethez való jog garanciái és a diszkrimináció elleni harc mellett), a szociális békét garantáló intézmények formális felállítása, hanem az egyes munkavállalói csoportok munkaügyi kapcsolatainak konszolidált voltát a szerzõdéses (és ezalatt mikro- és mezoszintû megállapodásokat egyaránt érthetünk) lefedettség mértéke mutatja. Ezekhez kapcsolódnak az olyan garanciák, amelyek az EU ipari szabványaira, munkavédelmi elvárásaira stb. vonatkoznak. Az intézmények formális struktúrája ezekhez képest másodlagos kérdés, hiszen adott esetben az egyes intézmények és törvények egy viszonylag gyors és egyszerû törvényhozási procedúrával megváltoztathatók.(Ha pl. a leltár-felelõsség nem fogadható el az EU-nak, ezt bármilyen színû koalíció gyorsan átviheti a parlamenten. Ugyanez az Mtk. bármely módosítására is érvényes.) Viszont ha pl. a munkavédelmi szabványainkhoz és elõírásainkhoz kell hozzányúlni, ennek a mindenkori költségvetésre nézve sok milliárdos kihatása lehet; a bérekrõl, az életszínvonalról, a foglalkoztatási biztonságról, az egyes rétegekkel szembeni diszkriminációról nem is beszélve. Ugyanez vonatkozik a ratifikált ILO egyezményekre is: a kormány csak azért felelõs, hogy a szakszervezeteket nyíltan politikailag ne diszkriminálja s, hogy a társadalmi6 párbeszédért a hatalom intézményesen felelõsséget vállaljon, tehát sem a szabad szervezkedéshez való jogot, sem az érdekszervezetek képviseleti jogát ne akadályozza kormányzati szinten. A munkaügyi intézmények és kapcsolatok átalakítása tehát formálisan sem az EU, sem az ILO által nem kifogásolható. A Mtk. esetleges újabb módosítása viszont egyszerû többséggel keresztül vihetõ. A sztrájktörvény (1989.évi VII. tv.) módosításának sem az EU vagy az ILO állja útját, hanem az, hogy a törvény kétharmados. Ezt a politikai vitákban a sztrájkjog védelmében úgy lehet védeni, hogy nálunk a sztrájk a munkavállalók “alkotmányos” alapjoga (ez persze így nem igaz), tehát a politikai erõk széleskörû konszenzusa szükséges ahhoz, hogy ezen az alapjogon bármit változtassunk. (S tekintettel arra, hogy a sztrájktörvényt 1989-ben az ellenzék támogatásával alkotta meg az akkori parlament - nem utolsósorban az akkor még létezõ pártállammal szemben -, ma egyetlen pártnak sincs sem erkölcsi, sem politikai tõkéje ahhoz, hogy a sztrájktörvényt és a politikai-gazdasági átmenet egy kényes pontján a törvényt övezõ széleskörû konszenzust utólag kétségbe vonja. Tegyük hozzá: az, hogy erre reálpolitikai esély sincs, az a szakszervezetek szerencséje. A sztrájktörvény módosításának azonban sem az EU, sem az ILO nem állna útjába. Igaz, elsõsorban belpolitikai meggondolásból ezt az új kormánykoalíció nem kezdeményezte, azonban a sztrájkoló szakszervezeteket legyõzte, pacifikálta. A kormánynak a sztrájkoló szakszervezetekkel szemben “csak” politikai eszközei vannak, ezeket azonban következetesen ki is használja. Ennek megfelelõen a sztrájktörvény szilárd alapjog maradt, így az ellenzéknek sem a sztrájktörvény módosításával, hanem az érvényesülését kísérõ politikai diskurzusokkal lenne dolga. S bár a legutóbbi sztrájk-konfliktusban az MSZP nem foglalt állást, (a szélsõjobb kivételével, ideértve a kisgazdákat is, a taxisblokád óta a parlamenti pártok óvakodnak attól, hogy sztrájk, vagy gazdasági demonstrációk, agrár-tiltakozások kérdésében parlamenten kívül is szerepet vállaljanak), ez nem lehetne az akadálya annak, hogy az MSZP politikailag megfogalmazza annak a tanulságait, ami a vasúti sztrájkokból adódik: a legnagyobb állami vállalat menedzsmentje, a kormány szoros támogatásával a MÁV-nál megnyirbálta a szakszervezeti jogokat, a tagdíj-levonás megtagadásával pedig ellehetetlenítette a MÁV-nál mûködõ szakszervezeteket. A menedzsment így a tervezett reformokra való felkészülés jegyében, saját munkavállalóival nem megegyezett, (mint ahogy ez 1995-ben történt a MÁV 3 éves kollektív megállapodása esetén), hanem legyõzte a munkavállalók szakszervezeteit. Ily módon a MÁV különbözõ csoportjai egy mindenképpen konfliktusokkal járó vasúti reform idején legitim érdekképviselet nélkül maradnak. S ha a MÁV menedzsmentje figyelembe venné, hogy a reform részeként tervezett vonal-leépítések jelentõs kistérségi sérelmekkel járnak, a privatizációval s az üzletágak szétválasztásával viszont össztársadalmi érdekek is sérülnek, akkor tudatában kellene lennie annak is, hogy a nagyon sok társadalmi érdeksérelemmel szemben, a szakszervezetek együttmûködésének kikapcsolásával, csak a kormány támogatására számíthatnak. Az ellenérdekû felek intézményes elnyomásával a reform társadalmi és gazdasági következményeiért a politikai felelõsséget kizárólagosan vállalták magukra. A MÁV menedzsmentjének ilyen felhasználásával azonban a kormánykoalíció a sztrájkok hitelét politikai-erkölcsi eszközökkel kezdte ki, hiszen a legnagyobb állami vállalat legerõsebb szakszervezeteinek pacifikálását a menedzsment a kormány szoros támogatása nélkül nem tudta volna végrehajtani. Ebben az értelmezésben a vasutas7 szakszervezetek legyõzése egyben üzenet a többi szakszervezetnek is: a kormány “nem hagyja zsarolni magát”, “nem enged a szakszervezeteknek”, “a szakszervezetek tárgyalási pozícióját a kormány határozza meg”. Ezt az “üzenetet” szemmel láthatóan megértette a SZEF, elég, ha Stumpf István és Szabó Endre legutóbbi találkozójára gondolunk. A vasutas sztrájkok letörése a szakszervezeteket politikailag fogja újból megosztani. A kormánnyal (a munkaügyi kapcsolatokból következõen) közvetlen partneri viszonyban lévõ közalkalmazotti konföderációk, igyekezni fognak az éppen hatalmon lévõ koalíciót politikai lojalitásukról biztosítani. Ez ágazati szinten (az EDDSZ kivételével, ahol viszont az új elnök, Cser Ágnes legitimitása erõsen kétségbe vonható), a közalkalmazotti szakszervezeteknél már ma is tapasztalható. A közalkalmazotti szakszervezetek magatartásában persze az is közrejátszik, hogy az 1999. márciusi közalkalmazotti szakszervezeti demonstráció fiaskónak bizonyult: 1995-1997 között a közalkalmazotti szakszervezeteknek nemcsak taglétszáma, hanem mozgósító ereje is csökkent. Az a kísérlet, hogy a kormány nyomásának a bányász-szakszervezet (az energia-szektor szakszervezeteink óvatos támogatásával) ellenálljon, szintén bukásra ítéltetett, hiszen a bányák ügyében a kormányzati felelõsség nem volt érvényesíthetõ: az energia-szektor privatizációja óta a bányászat sorsa Magyarországon a piacon dõl el. A kormányzat, a megkötött piaci szerzõdésekre hivatkozva, a bányászok sorsáért a felelõsséget elháríthatja magától, a bányászok tiltakozása így homokra futott. S bár elvileg nem becsülhetjük le azt, hogy az infrastruktúra területén mûködõ szakszervezetek szolidaritási megállapodást kötöttek (1999) ez azonban éppen a vasutas sztrájk végkifejlete idején (csakúgy, mint a nemzetközi szolidaritás) hatástalannak bizonyult. A fentiekbõl látszik: az érdekegyeztetés intézményrendszerének átalakításával, a munkatörvénykezés módosításával az új kormánykoalíció határozott lépéseket tett abban az irányban, hogy a szakszervezeteket, mint a baloldali gazdasági és politikai befolyás formális és informális részét, de egyben - a szakszervezetek legitimációs problémája miatt -, a baloldali érdekháló leggyengébb láncszemét elszakítsa politikai szövetségeseitõl, ezzel a szakszervezetek támogatottságát, a szakszervezetek legitimációs bázisát is jelentõs részben felmorzsolta. Ezzel átmenetileg megosztotta a baloldali szakszervezeteket is, bár a formálisan intézményes alkupozícióban benne tartja õket. A kormány formálisan nem sért ILO egyezményeket, nem sért EU elvárásokat, csak éppen egy legyengült, megosztott szakszervezeti partnereit kényszerít arra, hogy csak a kormányzat által meghatározott mozgástérben mûködjenek. A kormány számára (márcsak az EU miatt is) fontos intézmény a Társadalmi Párbeszéd. De az is fontos, hogy ebben az intézményben a partnerek megválaszolhatatlan kérdéseket ne tegyenek fel a kormánynak, s konfliktusok felvállalásával ne veszélyeztessék a gazdasági és a politikai stabilitást. A szakszervezetek politikai-erkölcsi lejáratása ezért volt fontos taktikai lépés egyidejûleg az érdekegyeztetés és a munkaügyi kapcsolatok intézményes módosításával. Ugyanakkor a Társadalmi Párbeszéd új intézménye, (miközben mind az EU, mind az ILO felé fenntartja a mûködõképes intézmény formális kereteit), a jelen feltételek között a kormányzattal szemben csak tartalmatlanná és szimbolikusan mûködõ intézménnyé alakult át. S ezt az új koalíció anélkül érte el, hogy az EU neokorporatív intézményeinek (pl. a Gazdasági és Szociális Bizottságnak - ESC -), nyílt rosszallását az intézményi átalakítással kapcsolatban kiváltotta volna. Ugyanis (nem utolsósorban Nagy-Britannia nyomása miatt), az EU-ban az egyes országokban nemzeti szinten kiépülõ párbeszéd intézményes kerete nemzeti ügynek számít. Tehát, míg a neokorporatív intézmények uniós szinten folyamatosan épülnek ki (az Amsterdami8 Egyezmény az európai neokorporatív intézmények fejlõdésének jelentõs lökést adott), a társadalmi párbeszéd nemzeti intézményeit ez csak annyiban érinti, hogy az egyes nemzeti intézményeknek hatékonyságukkal, intézményesített jellegüknél fogva garantálniuk kell az országon belüli szociális békét. A szociális békét garantáló intézményekre vonatkozó általános elvárás éppen úgy érvényesül, mint az etnikai békére, vagy a szomszédokkal való konszolidált kapcsolatokra, a tõke szabad áramlására, a környezetvédelemre stb. vonatkozó elvárások. De, ha Nagy-Britannia mondhatja, hogy “nálunk nincs szociális partnerség, de van foglalkoztatás-politika”, akkor az EU ezt bármely más országtól is kénytelen elfogadni, mert a munkavállalókért, a szociális békéért, a szegénységgel, a diszkriminációval szembeni uniós szinten megfogalmazott szolidaritás elve gyengébb, mint a nemzeti érdekeket jobban kifejezõ szubszidiaritás elve, s a szubszidiaritás éppen a társadalmi párbeszéd nemzeti intézményeinek kérdésében érvényesül legerõsebben. Ezért arra számítani - visszautalva a szakszervezetek 1998. évi reményeire -, hogy akár az EU akár, az ILO közvetlenül beavatkozik a társadalmi párbeszéd intézményeinek átalakításába, valójában nem volt több, mint illúzió. Azonban a tartalmi kérdések tekintetében már egészen más a helyzet. A kormánykoalíció pártjainak szakszervezet-ellenes fellépése a nyugat-európai országokban kedvezõtlen visszhangot váltott ki. Ezt a két dolgot támasztotta alá. Egyrészt az, hogy a baloldali kormányok a társadalmi autonómiákat és az érdekképviseleteket elvileg támogatják. Másrész J.Delors 1986-os fellépése óta az európai szakszervezeteknek az integrációs folyamatban növekszik a befolyásuk. Nem utolsósorban ennek is köszönhetõ, hogy uniós szinten az EU szociális karakterét a neokorporatív intézmények kiépülése jeleníti meg. Miután ezekben az intézményekben a magyar szociális partnerek is szerepet kapnak, így (a formálisan nem kifogásolt intézményi átalakításokkal szemben), az EU gyakran hangot ad aggodalmának a kormány és a legnagyobb érdekképviseletek között folyó párbeszéd “lefagyásával kapcsolatban”, mint ahogyan az európai szakszervezeti szövetség is szolidaritását fejezi ki (s ez az ágazati szakszervezeti szövetségekre is vonatkozik), a kormánnyal vagy a munkáltatókkal konfliktusba keveredett magyar szakszervezetekkel. Végülis ezek azok a jelek, amelyek arra utalnak, hogy a kormány elõbb-utóbb kénytelen lesz engedni a nemzetközi nyomásnak. Ha a szakszervezetekkel folyó párbeszédet továbbra is formálisnak, lényeges kérdéseket nem tartalmazó “konzultációnak” tekinti, ha a szakszervezetek szerzett jogait megnyirbálja vagy mûködésüket ellehetetleníti, akkor az egész társadalmi párbeszédet lehetetleníti el (ezen a módon a munkáltatókkal sem fog tudni tárgyalni, márpedig a munkáltatói oldalon a multinacionális cégek képviselõi is ott ülnek). Másrészt elõbb-utóbb bebizonyosodik, hogy a formális intézményekben tartalmi egyeztetés nem folyik. Ezzel nyilvánvalóvá válik, hogy az új koalíció által felállított intézmények nem garantálják a nyílt és demokratikus érdekegyeztetést. Különösen veszélyes ez a tendencia a közalkalmazotti területeken, ahol a KIÉT megszüntetésével a közalkalmazotti érdekegyeztetés ágazati és önkormányzati szintre csúszott vissza. S miután a közalkalmazottak jogállásában a kollektív keretszerzõdések rendszere nem létezik, ezért a kormányzat a KIÉT megszüntetésével nem tett mást, mint azt, hogy a közalkalmazottak helyzetéért viselt állami felelõsségét intézményesen eltüntette. S miután ez a réteg az összes aktív foglalkoztatott több, mint 20 százalékát jelenti, a velük folytatott intézményes kormányzati szintû társadalmi párbeszéd felszámolása jelentõs munkavállalói csoportok érdekeinek az elnyomását jelenti. 9

2.4. Az érdekegyeztetés és a munkatörvénykönyv intézményes módosítása azonban rövid távon társadalmi-politikai hatásaiban veszélyes leginkább. A neokorporatív intézményrendszer plurális irányba történõ módosítása (erre a kérdésre a következõ, egy kormányzati pozícióba kerülõ MSZP teendõirõl szóló elemzésben szeretnék kitérni), egyrészt radikálisan átalakította az egyes társadalmi csoportok érdekérvényesítési pozíciói között kialakult erõviszonyokat, másrészt a szociális partnerekkel szemben (is) mérhetetlenül megnövelte a végrehajtó hatalom erõfölényét (a kormány a parlamenttel szemben is magának vindikálja a közjó képviseletének kizárólagos igényét). Harmadrészt az érdekütközéseket konfrontatív jellegûvé alakította át, ahol konfliktusban a nyers erõviszonyok döntenek. A konfliktus esetén kötelezõ együttmûködés helyére az ellenérdekû felek közötti kíméletlen harc lépett; a procedurális elõírásokat csak formálisan tartják be a felek. (Ezt láthattuk a MÁV-nál lezajlott utóbbi sztrájkok esetében is.) Ami az egyes társadalmi csoportok közötti erõviszonyokat illeti: az erõsebbek egyre erõsebbek, a gyengébbek egyre gyengébbek lesznek. Nem csupán az új klientúra erõsödik, hanem azok a csoportok is, amelyek a polgári Magyarország kormányának társadalmi bázisát alkotják: az állami vállalatok menedzsmentjei (a személycserék után), a most szervezendõ új köztisztviselõi elitcsoportok, a nemzeti burzsoázia újonnan szervezõdõ, a koalíciós pártokhoz közelálló csoportjai és lobb-csoportjai, a polgári ideológiát megjelenítõ civil szervezõdések stb. Gyengébbek lesznek viszont a nagy érdekképviseletek, hiszen az új struktúrában a politikai nyomással szemben éppen a nagy érdekképviseletek viszonyulnak kevéssé hatékonynak. Gyengülnek a nem-polgári (nem burzsoá) típusú csoportok érdekérvényesítõ pozíciói, egyrészt, mert szervezeteik legitimációja gyengül, másrészt az állami gondoskodás õket nem képes felemelni. S a sort folytathatnánk, de a végeredmény feltehetõen az lesz, hogy az új koalíció saját társadalmi bázisa erõsödik, a többi réteg viszont megosztott lesz és rosszabb érdekérvényesítõ pozícióba kerül. Ennek csak az mond ellent, hogy mivel a nagyszámú szavazó a társadalom nem-polgári rétegeiben van, a választások elõtt a polgári államnak rájuk is gondolnia kell, (persze itt is az állami gondoskodás eszközeivel), ha szavazataikról nem akar lemondani. (A FIDESZ-ben elnöki és miniszterelnöki pozíciók lezajlott szétválasztása részben ezt a taktikát készíti elõ: a miniszterelnök ad, a pártelnök mozgósít.) A végrehajtó hatalom koncentrálásának fontos intézményi eszköze volt (a kormánystruktúra átalakítása mellett) a társadalmi párbeszéd intézményi reformja is: ha a kormány képviseli a közjót, akkor joggal nyomhat el minden olyan különös csoportérdeket, amely az általa képviselt közjó hegemóniáját veszélyezteti. (Ez a sokat emlegetett Thathcher-i politika a szakszervezetekkel szemben.) A politikai nyelv bináris kódját az új koalíció nemcsak a társadalmi párbeszédben oltotta ki, hanem a parlamentben is. Nemcsak a szakszervezeteknek nincs módja egy, a kormányzattal szemben alternatív politikai álláspont megjelenítésére, hanem a parlamenti és a közszolgálati médiumokban a parlamenti ellenzéknek is csökken az esélye az alternatív politikai álláspont megjelenítésére. A szociális partnerek jogosítványainak tartalmi gyengítése, a velük folytatott párbeszéd kiürítése része annak a koalíciós filozófiának, amelynek alapján végrehajtó hatalom a közjó kizárólagos képviseletének a jogát magához ragadta. A társadalmi struktúrában - fent csak jelzett - elinduló változások végsõsoron az új10 koalíció társadalmi bázisát jelentõ rétegek fokozottabb gazdasági és politikai támogatását eredményezik. (Úgy is mondhatnánk, hogy segítik a hatalom társadalmi beágyazottságát, hiszen a most pozícionált rétegeket érdekeik szorosan kötik ehhez a hatalomhoz.) Az érdekeknek a közjót képviselõ kormány általi határozott elnyomása idõlegesen elnémíthatja ugyan a konfliktusokat, csökkentheti az egyes érdekképviseletek érdekmegjelenítõ képességét, de az elnyomott érdekek politikai veszélyeket is hordoznak. S miután a szakszervezetek arra számítottak, hogy az 1997-es legitimációs mélypont után (más helyen már megírtam azt az összefüggést, hogy az 1995-1997-es sikeres stabilizációs program politikai árát a szakszervezetek fizették meg), egy stabil gazdaság bázisán az intézményes érdekegyeztetés keretiben képesek lesznek leküzdeni a legitimációs válságukat, ezekben a reményeikben a kormányváltás után súlyosan csalódniuk kellett. Az új intézmény erre nem ad módot nekik, a politikai támadások és a rájuk nehezedõ politikai nyomás viszont egyre inkább megnehezíti számukra, hogy politikai eszközökkel erõsítsék legitimációjukat. Így, miközben az érdekharcok kíméletlen politikai harccá is alakulnak, ezekbe egyre rosszabb esélyekkel kapcsolódnak be. Nehezíti a szakszervezetek helyzetét a politikai elszigetelõdésük is. Az ellenzéki pártok közül az SZDSZ (feledve az 1989-es Programnyilatkozat Kéthly Anna örökségét felvállaló részét, feledve az 1994-es koalíciós megállapodásban a szociális párbeszédnek való elkötelezettségét), gyorsan felszámolta a szakszervezetekhez fûzõdõ kapcsolatait, mint olyan kapcsolatokat, amelyek a pártot a baloldalhoz kötik és szembefordítják a polgári rétegekkel. Az SZDSZ nemcsak a szakszervezet szót törölné szívesen a szótárából, de a vasutas-sztrájk idején (mind utólagos kommentár és magyarázat ellenére is) a sztrájkoló szakszervezetekkel szemben a kormány oldalára állt. Az SZDSZ szakszervezet-ellenessége nem taktikai, hanem stratégiai elem. Olyan elem, amely korlátozza az ellenzéki pártok közötti együttmûködést is. Együttmûködés lehet a liberális és demokratikus alapértékek védelmében, a sajtószabadság, az emberi jogok, a kormányzati túlhatalom visszaszorítása, az önkormányzatok védelme ügyében, de nem lehetséges a munkavállalók, a szakszervezetek s a neokorporatív intézményi struktúrák védelmében. Az MSZP és a szakszervezetek között korábban kialakított szövetség megrendült. Ez részben arra vezethetõ vissza, hogy a szakszervezetek a saját legitimációs válságukat a stabilizációs programban tanúsított önmérsékletükkel magyarázzák, hiszen együttmûködtek a kormánnyal annak sikeréért 1995-1997 között. S hangoztatták, hogy ezért cserébe nem kaptak az MSZP-tõl 1997 után hathatós politikai támogatást. Az MSZP részérõl viszont elsõsorban az rendítette meg a szövetségeshez fûzõdõ, korábban szilárdnak látszó kapcsolatokat, hogy a szakszervezetek elleni támadások a szakszervezeti elit egy részének az erkölcsi és politikai hitelét is kikezdték. S ebbõl következõen a szakszervezet kifejezés a mai magyar politikai nyelvben olyan negatív konnotációkkal terhelõdik, ami visszahathat az MSZP erkölcsi-politikai megújulási törekvéseire is. Ez a koncepció az MSZP-n belül jelentõs csoportok vélekedésében erõsödött fel. Két dologgal támasztják alá e csoportok azt a véleményüket, hogy az MSZP-nek szabadulnia kell az erkölcsi-politikai hitelében megrendült szakszervezetektõl. Az egyik, hogy a gyenge legitimációjú és gyenge mozgósító erejû szakszervezetek inkább gyengítik politikailag az MSZP-t mintsem erõsítenék. A szakszervezetek nem tudnak szavazókat mozgósítani, viszont jelentõs rétegeket riaszthatnak el az MSZP-tõl, ha11 annak kampányában részt vesznek. Tehát az MSZP-nek, ha újra kormányra kerül, nem a szakszervezeteket, hanem a munkavállalókat kell védenie. Ezzel persze visszaigazolják ezek a csoportok a FIDESZ törekvéseit is, amit az érdekegyeztetés átalakításában láthatunk: a jó foglalkoztatáspolitika, a társadalmi biztonság fontosabb, mint a baloldali szociális partnerség kialakítása a megosztott, alacsony hatásfokkal mûködõ nagy érdekképviseletekkel. Tehát nem kérdés az érdekegyeztetés reorganizációja. A társadalmi párbeszéd jelenlegi intézményein belül kell egy, a munkavállalók számára nagyobb biztonságot eredményezõ gazdaság- és szociálpolitikát folytatni. A másik dolog amire az MSZP-n belüli “szakszervezet-ellenes” csoportok (azért használok idézõjelet, mert ez a párt politikai deklarációinak szintjén még nem jelent meg), hivatkoznak, egy erõsen félreértelmezett “blairizmus”. Tehát az, hogy az MSZP-nek, hatalomrajutás esetén, Tony Blair miniszterelnök szakszervezetekkel szembeni politikáját kell követni. Persze arról, hogy Nagy-Britanniában (egyedül az EU-ban) egy tradicionálisan plurális érdekegyeztetési intézményrendszer épült ki, kevesebb szó esik ebben az érvelésben. Pedig éppen ezen keresztül lehetne azt bemutatni, hogy Nagy-Britanniában a kormány és a szakszervezetek közötti sajátos viszony nem Tony Blair munkáspárti politikus politikai törekvéseinek, hanem egy angolszász tradíciónak az eredménye (ennek szakszervezet-ellenes jellegén T. Blaire csak enyhített a szakszervezeteknek tett engedményeivel). S ez az angolszász tradíció idegen a kontinentális Európa sõt, az 1900 utáni Közép-Kelet Európa tradícióitól is és ellentmondásban van az EU-ban kialakuló szociális tradíciókkal is. A szakszervezetekkel szembeni véleményformálókkal szemben az MSZP “szakszervezet-barát” csoportjai részben arra a hagyományos kapcsolatra hivatkozhatnak, amely a baloldali pártokat (s különösen a szociáldemokráciát) a szakszervezetekhez kötik. Részben viszont arra a kontinentális gyakorlatra, amely a szociális békét a törvények és az állam által garantált intézményes alkukban, az érdekek nyílt és intézményes megjelenítésében, a procedurális elõírások alapján az ellenérdekû felek együttmûködésében konstituálta a hatvanas évek óta. S ezzel sikerül a munkaharcot (döntõen a szociális partnerségen alapuló együttmûködéssel) munkabékévé alakítani. Ebben (a demokratikus neokorporatív modellben) az állam szociális jellegét nem utolsósorban az biztosítja, hogy a szereplõk autonómak, s a végrehajtó hatalom önkorlátozó, hiszen az egyeztetés szabályait a kormánynak az õt érintõ kérdésekben önmagára nézve is el kell fogadnia. A partnerek autonomitásának elismerése fontos, hiszen a neokorporatív intézmény ebben különbözik a totalitárius államkorporatizmustól, amely a szociális partnerek állami elnyomásán alapul. A kontinentális neokorporatív intézményben a közjót a parlament képviseli, szemben a plurális intézményrendszerrel, ahol a közjó képviseletét a végrehajtó hatalom saját magának sajátítja ki. Ez utóbbit mutatják a magyar tapasztalatok 1998 után. A két koncepció között olyan mélyreható a különbség mind politikai filozófiájukat, mind a választási ígéreteket, mind a leendõ kormányprogramot illetõen, hogy ezek a különbségek már ma is törésvonalat alkothatnak az MSZP különbözõ csoportjai között, amely törésvonalak (ha nem születik megegyezés), csak mélyülhetnek. Ennek következményeit itt nem szükséges ecsetelnünk. A dilemma annál is súlyosabb, mert az MSZP-nek azok a kísérletei, hogy a munkavállalói illetve a szakszervezeti érdekeket a parlamentben megvédelmezze, eddig nem mondhatók sikeresnek. Sem az érdekegyeztetésrõl, sem a nyugdíjasok helyzetérõl12 kezdeményezett vitanap nem hozott jelentõs politikai eredményt. (Ellentétben az 1991-es tiltakozással, amikor az MSZP frakció a szakszervezet-ellenes törvények végszavazásakor kivonult a parlamentbõl.) A szakszervezeteket nem elégítette ki a védelmükben kezdeményezett 1998-as vitanap, nem mozgósította a közvéleményt a szakszervezetek védelmére. De ennek okait nem az MSZP frakció munkájában kell keresnünk, hanem sokkal inkább abban, hogy a parlament jelenleg nem alkalmas az ellenzéki vélemények hatékony megjelenítésére (fentebb ezt jellemeztük a politikai nyelv bináris kódjainak felszámolásaként). Mint ahogy nem alkalmas a parlament a szakszervezetekkel kialakított együttmûködés újraformálására sem Ugyanakkor ennek a szövetségnek az újragondolását még két szempont indokolja. Egyrészt az, hogy bár az MSZP nagy párt, jelentõs támogatottsága van, s ez a támogatottság növekszik, de mégis elszigetelt a parlamenti pártok között, (ha ez az elszigeteltség nem is tragikus és végleges, mint az SZDSZ esetében látszik). Azonban ezt nem becsülhetjük le, bár nyilvánvaló, hogy egy esetleges koalíció-kötésrõl még korai lenne beszélni. De az MSZP és a szociáldemokrácia politikai tradíciói azt mutatják, hogy egy baloldali pártnak a pártokhoz fûzõdõ kapcsolatai kialakításában fontos szerepe van a társadalmi szervezetekkel, a szakszervezetekkel, a civil szervezetekkel folyamatosan erõsített kapcsolatainak és szövetségeinek. Ezek a szövetségek nemcsak a párt befolyását növelik, de enyhítik az elszigeteltségét is és a késõbbiekben vonzóbb koalíciós partnerré is tehetik. S imázs-alakításuknak is fontos elemei. Ebben a helyzetben tehát a szakszervezetekkel újra alakított kapcsolatnak fontos szerepe van. Másrészt a szakszervezetekhez fûzõdõ kapcsolat utat jelent ahhoz, hogy az MSZP felépítse azt a jövõképet, amit - a polgári Magyarországgal szemben - választóinak kínál s aminek kulcseleme lehet, hogy a képviseleti demokrácia intézményein belül kiépüljenek a részvételi (participációs) demokrácia intézményei: a megerõsödött önkormányzatokban (területi, TB, akadémiai, egyetemi stb.), és a munka világában. Egy demokratikus és szociális jövõkép elemeit most kell kiépíteni s ebben a kérdésben döntõ szerepe lehet a participációs intézményrendszerekben a partnerek autonómiájának helyreállítására, az érdekegyeztetésre, az önkorlátozó államra vonatkozó ígéretek és elképzelések megfogalmazásának. Miután ezeket a kérdéseket részleteiben csak egy következõ, az érdekegyeztetés intézményes reorganizációjával foglalkozó elemzésben vázolhatjuk fel, itt most csak a kulcselemet szeretnénk kiemelni: az állam szociális jellegét a részvételi demokráciában a hatalom intézményes megosztása jelenti. Ezt a szakirodalom (R.Dahl) poliarchikus intézményrendszernek nevezi, (szemben az elitek uralma által kialakuló oligarchikus hatalom-gyakorlással). Ez nem mond ellent a képviseleti demokráciának, ellenkezõleg: Max Weber óta tudjuk az így kialakuló, a gazdaság és az államélet kis közösségeinek és szervezeteinek autonómiáját erõsítõ participációs intézmények erõsítik a képviseleti demokráciát is. Az alábbiakban tézisszerûen felvázolunk néhány javaslatot, amit a fenti ellentmondásos helyzetbõl egy lehetséges kiútnak látunk. Legalábbis 2002-ig. S amivel talán segíteni tudjuk a stratégia kialakítását.

3. Az MSZP-nek a politikában külön kell választani és külön kell tematizálni a munkavállalói érdekeket, a szakszervezeti érdekeket és a szakszervezeti elit érdekeit. 13

3.1. A munkavállalók képviselete nem idegen eddig sem az MSZP-tõl, ezeket az érdekeket a törvényhozáson belül és kívül eddig is folyamatosan képviselte. Amit ehhez hozzá lehet tenni, az elsõsorban a társadalom 1998 óta bekövetkezett átstrukturálódása, az egyenlõtlenségek növekedése, s a leszakadók érdekmegjelenítõ erejének radikális csökkenése. Tehát a nem-polgári rétegek relatív helyzetromlásának a hangsúlyozott képviselete. (Nemcsak a nyugdíjas rétegeknek, hiszen ma már nyilvánvaló, hogy nem õk, hanem a nagycsaládosok, a hátrányos régiók lakossága, a fiatalok a legnagyobb vesztesek.) Ezeknél a rétegeknél hangsúlyozni kell, hogy nemcsak a rendszerváltásnak, nemcsak a Bokros-csomagnak a vesztesei, hanem az 1998 óta a társadalomban bekövetkezett átrétegzõdési folyamatoknak is. A munkanélküli járadék idejének csökkentése, a szociális gondoskodás áthárítása az önkormányzatok gyenge szociálpolitikai intézményeire, az agrárválság vesztesei stb., a gondoskodó államból ígérgetõ és a csoport- és rétegérdekeket elnyomó államot csinál. Persze a szociális demagógiát a tények különböztetik meg a szociális gondolkodástól. (Ezt különösen a MIÉP törekvéseivel szemben hangsúlyozni kell.) Ráadásul különösen fontos, hogy akár az agrárium, akár a MÁV reform, akár a lakástámogatási rendszer, akár az egészségügyi válsággal kapcsolatos kormányintézkedések, sohasem tartalmazzák az egyes intézkedések társadalmi hatásainak elemzését, amit viszont egy ellenzéki párt szükségszerûen a politikai tematizálás középpontjába állíthat. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert a szélsõjobb tudatosan arra épít, hogy a kormányból kiábránduló választók “jobbra” mennek el. S eben a várakozásukban alakították ki a taktikájukat: a bûnbak a szoclib koalíció és a multinacionális tõke. (Csurka az ellenzék ellenzéke.) Úgy vélik ezzel képesek akadályozni, hogy az “új vesztesek” balra forduljanak. Ezért különösen fontos a hiteles szociológiai elemzés az egyes kormányintézkedések társadalmi hatását illetõen, valamint az eredmények folyamatos megjelenítése. Számolni kell a szélsõjobbos szociális demagógia felerõsödésével is, ezért a konkrétság és a megalapozottság, amibõl azonban ki kell bontakoznia egy szociálisan biztonságos Magyarország jövõképének, s egy reformpolitika iránti elkötelezettségnek, az MSZP társadalomkritikája szerves része kell, hogy legyen. Sajnos az MSZP-ben az errõl folyó viták (pl. az ún. Szocdem Charta-vita) ebben nagyon keveset hoztak.

3.2. A szakszervezeti problematikában meg kell különböztetni egy általános kérdésfeltevést, az érdekegyeztetés intézményes átalakítására a munkatörvénykezési “reformokra” vonatkozóan, se egy konkrét kérdéskört ami a munkaügyi konfliktusok kezelésére vonatkozik. Ebben be lehet mutatni:

3.2.1. Az új koalíció politikai filozófiája nem egy önkorlátozó államot hirdet, hanem a végrehajtó hatalom koncentrációját, amely azon a filozófián alapul, hogy a végrehajtó hatalom képviseli a közjót (a parlament helyett). Tehát minden érdeket elnyomhat a (parlamenti ellenzéktõl a sajtóig, az önkormányzatoktól a szakszervezetig), amely a közjónak a kormány által kisajátított hegemóniáját veszélyezteti. Vele szemben az MSZP egy poliarchikus (megosztott), participációs (részvételi) demokrácia képviseletét, egy önkorlátozó végrehajtó hatalom koncepcióját képviselheti. Ebben a vonatkozásban az MSZP helyreállítja a politikai nyelv bináris kódját: a politikai diskurzusok minden fórumán: a parlamentben éppúgy, mint az érdekegyeztetésben, újra alternatívák jelenhetnek meg, mert az alternatív14 álláspontok legitim érdekeket fogalmaznak meg.

3.2.2. A kormány által kisajátított közjó a hatalomgyakorlásban a jogos csoport- és rétegérdekek elnyomását, s a legitim érdekképviseletek folyamatos kiszorítását jelenti. A szakszervezeti jogosítványok megnyirbálása az érdekegyeztetés intézményes átalakításában s a munkatörvénykezés módosításában ennek a kormányzati filozófiának a következménye. Ez joggal kiváltja az EU aggodalmát (ld. elõbb), s ez a törekvés vezeti a kormány s a kormánnyal szövetséges médiumok szakszervezetekkel szembeni törekvéseit is. A szakszervezetei jogok megerõsítése, a szociális partnerség intézményes reorganizációja, nemcsak az EU elvárásainak felel meg, hanem egyben a szociális béke demokratikus, a részvételi intézmények megerõsítésén alapuló garanciális intézményeinek a kiépítését is jelenti. A szociális békét az érdekalkuk demokratikus jellegének újraszervezésével teremthetjük meg, ahol az intézmény a gyengébbet erõsíti s az állam önkorlátozó, amennyiben az egyes társadalmi csoportok és rétegek érdekérvényesítésének intézményes, kiszámítható és garantált teret ad.

3.2.3. A kormányzatnak nem legyõzni kell a szakszervezeteket, hanem meg kell egyeznie velük. Ez pl. azt jelenti, hogy a MÁV menedzsmentje februárban nem csupán a szakszervezetek szerzett jogait “vette vissza”, hanem a szakszervezetek mûködését is veszélyeztette. (Gondoljunk a tagdíjlevonásra vonatkozó szerzõdés felmondására.) Ezzel a MÁV menedzsmentje a munkavállalók legitim érdekképviseleteinek létét is kétségbe vonta, amit nem tehetett volna meg a kormány határozott támogatása nélkül. Az érdekek elnyomásán alapuló kormányzati politika nemcsak egyes társadalmi rétegek elnyomását jelenti, (miközben csökken az állami felelõsségvállalás és az állami gondoskodás), hanem kiszámíthatatlanná is teszi a társadalmi párbeszéd egész rendszerét, hiszen a párbeszédhez az egyes csoportok érdekartikulálásának intézményesen garantált esélye is hozzátartozik. A kormány szakszervezetek elleni harcának célja az érdekek elnyomás, a nyílt érdekek legitim megjelenése helyett. A kormányzat ezzel a saját társadalmi bázisát erõsíti: a nyílt érdekképviseletek helyett a klientúrát, a rejtett érdekcsoportok informális (a politikai erõcsoportok által rejtetten támogatott), elit-érdekek érvényesülését. Ezeknek a konfliktusoknak a nyilvános politikai tematizálása az MSZP elemi érdeke. (Ez lett volna a vasutas-sztrájkok kapcsán is.) De hangsúlyozni kell: a szakszervezeti érdekek védelme be kell, hogy épüljön a társadalmi autonómiák általános védelmébe, így az önkormányzatok, a civil szervezetek védelmébe is.

3.2.4. A szakszervezeti elit nem szorul védelemre, csak amennyiben a kormány ellene vívott harca a szakszervezetek általános politikai lejáratásává alakul. Nincs mit védeni a TB-önkormányzatok korrupciós ügyeiben, vagy az ingatlan-visszaélések ügyében. A szakszervezetekkel való kapcsolattartást és szövetséget a jelenlegi konföderációs szintrõl ágazati, regionális, szakmai és munkahelyi szintre kell leszállítani, persze annak figyelembevételével, hogy a szakszervezeti vezetõk erkölcsi feddhetetlensége minden szinten politikai tényezõ. Ez annál is fontosabb, mert a szélsõjobb törekvése ma a szakszervezetek megszállásában egyre erõsebb: a MIÉP aktivistái - erkölcsileg érintetlenül - nyomulnak be alulról a szakszervezetekbe.

3.3. Mindehhez új nyilvánossági fórumot is kell teremteni. 15

3.3.1. A parlament erre nem alkalmas. Itt az ellenzéki alternatíva nem jut el a nyilvánosságig. A szakszervezeti elit “kikezdett” képviselõi ott ülnek a szocialista frakcióban. S hiába alakult a szakszervezeti képviselõk számára önálló csoport, ez a csoport a munkavállalói érdekeket nem képes a nyilvánosság számára megjeleníteni. Maradt a parlamenti nyilvánosság nagyon is korlátozott hatású lehetõsége: a sajtótájékoztató, a “napirend elõtti”, az interpelláció valamint a módosító javaslat.

3.3.2. A sajtó és televízió mellett mozgósítani kell a nyomásgyakorló értelmiséget. (Konferenciák, regionlis tanácskozások, kihelyezett frakció ülések stb.) A legfontosabb, hogy nem csak általános elvi kérdésekben, hanem a munkavállalók egyes konkrét kérdéseiben is. (Miért nem rendez az MSZP egy tanácskozást a vasutas-sztrájkok tanulságaival kapcsolatban?) Ezeknek a nyilvános fórumoknak a kiépítése és mûködtetése noha alkalmilag nem hozhat látványos eredményeket, de hozzátartozik az MSZP jövõképének az építéséhez.

4. Végül: az MSZP-nek el kell döntenie: tesz-e határozott ígéretet az érdekegyeztetés intézményes reorganizációjára, a szakszervezeti jogok (mezo- és mikroszintû) megerõsítésére s egy szociális (poliarchikus és önkorlátozó) állam kiépítésére? Tesz-e ígéretet arra, hogy az állam szociális karakterét megerõsíti, az érdekek elnyomása helyett az érdekek nyitott, demokratikus, a participációs jogosítványokon alapuló intézményes megerõsítésén keresztül? Ugyanide tartozik az is, hogy a munkaügyi kapcsolatok gyenge mezoszintû intézményesülése tette az érdekegyeztetést s annak szereplõit a politika számára kiszolgáltatottá. Az érdekegyeztetés majdani reformjának ezért kulcskérdése, hogy az MSZP vállalja fel: nem csupán a makroszintû érdekegyeztetés szociális partnerségen alapuló euro-konform mûködését reorganizálja, hanem a munkavállaló valódi biztonságát jelentõ mezoszintû, ágazati és szakmai szerzõdések kiterjesztését is vállalja. Az állam hatékony közremûködésével, a szociálisan elkötelezett állam jogilag is kifejezõ jóléti elv mûködtetésével. (Eszerint a szerzõdések a törvényes minimumtól csak a munkavállaló javára térhetnek el. A MÁV menedzsmentje a szakszervezeti jogosítványok megnyirbálásával ezt az elvet sértette meg.) Az általunk vázoltak csak egy áltanos politikai elv szintjén kisérelték meg tisztázni a jelen kérdéseit. Ami a kormányzati intézkedéseket illetve az azokkal szemben kialakított MSZP álláspontot érinti, az MSZP esetleges kormányzati programjára tekintettel, az elemzéseink következõ fejezetének tárgya lehet.